Az osztrák–magyar rohamcsapatok szervezését – német és orosz példákra támaszkodva – 1916-ban kezdték meg, s 1917 januárjában már hadtestenként egy rohamzászlóalj felállítását rendelték el. Különleges feladatuknak megfelelően a rohamcsapatok katonáinak, azaz a rohamistáknak speciális egyenruhára és felszerelésre volt szükségük. Ez alatt azonban nem a kifejezetten a számukra rendszeresített ruházati cikkek értendők – erre az idő és az anyagi lehetőségek szűkössége nem adott lehetőséget –, inkább csak arról volt szó, hogy a meglévő ruházati és felszerelési cikkeket igyekeztek a rohamisták számára is megfelelő módon átalakítani.

Így kerültek a zubbonyokra és nadrágokra erősítő könyök- és térdfoltok, s a rohamisták köpeny helyett vastag kötött pulóvert vettek föl, esetleg egymásra két zubbonyt húztak. Gyakran használták a hegyicsapatok vastagabb talpú bakancsait, illetve a gázálarc és a rohamsisak is alapfelszerelésnek számított. Korabeli képeken gyakran látni példát a rohamsisak megfordított viseletére. Ennek oka, hogy a mélyre nyúló tarkóvédő rész akadályozta a fekve történő célzást, jóllehet a rohamista a harcvállalkozások idején gyakran került hasaló, illetve kúszó testhelyzetbe. A „hosszú” gyalogsági puska helyett a rohamistákat kurtálykarabéllyal szerelték fel, s fegyverzetüket szurony, rohamkés és számos kézigránát egészítette ki. Utóbbiakat a könnyű kezelhetőség és a mennyiségi utánpótlás érdekében a hónaljak alatt elhelyezett, vállakra kötött homokzsákokban vagy gránáttarisznyákban hordták.

Elvileg minden rohamistát gyalogsági ásóval és csákánybaltával (vagyis gyalogsági műszaki felszereléssel) láttak el, de gyalogsági ásó helyett gyakran használtak közönséges hosszúnyelű utászlapátot, amely nehezebb volt ugyan, de sokkal hatékonyabbnak bizonyult, amikor az ellenség lerombolt állásait vagy lövészárkait kellett használhatóvá tenni. A megélezett gyalogsági ásó ugyanakkor ideális közelharcfegyvernek bizonyult a lövészárokban, de régebbi korok kézifegyverei (buzogányok, tőrök, bokszerek, balták) is feltámadtak modernebb formában. Minden olyan eszközt bevetettek, ami kellően rövid nyelű volt és elég pusztító hatással bírt ahhoz, hogy a szűk lövészárokban hatásosan lehessen forgatni. Fontos eszköz volt a rohamisták számára a drótvágó olló, amellyel a lövészárkokat védelmező szögesdrót-akadályokat lehetett eltávolítani.

Az osztrák–magyar rohamistákat a sisak mellett más védőfelszereléssel nem látták el. Bár a korszakban intenzív kísérletezés folyt hatásos testvédő páncél megszerkesztésére, a mozgásszabadságot és a védőképességet a korabeli technológia szintjén nem sikerült egyszerre biztosítani – a hadvezetés pedig a mozgékonyságot részesítette előnyben.

A rohamcsapatoknál szolgáló tisztek a jóval nagyobb mérvű ruhakopás miatt átlagosan 200 koronával több ruhapénzt igényelhettek, mint más csapatoknál szolgáló tiszttársaik. Az egyenruhákról – még a tisztek is – eltávolítottak minden megkülönböztető jelzést, nehogy azok csillogásukkal elárulják viselőjüket. Helyette a zubbony hátára, a gallér alá varrtak fel jelzésként fehér színű szövetcsíkokat, hogy a második támadó hullám katonái fölismerjék: nem ellenség, hanem saját csapat van előttük. A kor divatjának megfelelően a rohamcsapatok is rendelkeztek látványos csapatjelvényekkel, amelyeket általában halálfej, kézigránát vagy rohamkés díszített, de ezeket csak pihenőn vagy a hátországban hordták.